Dogville – A Menedék

Dogville – A menedék

Színes, német–svéd–francia–norvég–holland–finn–olasz–japán–amerikai–angol film


Szereplők:

Nicole Kidman – Grace
Stellan Skarssgard – Chuck
Lauren Bacall – Ma Ginger
Paul Bettany – Tom Edison

Forgatókönyvíró: Lars von Trier
Rendező: Lars von Trier
Producer: Peter Aalbaek Jensen, Gillian Berrie
Játékidő: 177 perc
Magyarországon forgalmazza a Best Hollywood Kft.
Magyarországi mozipremier: 2003. november 27.

Tartalom

Dogville városa a Sziklás hegységben található, annak az útnak a végén, amely az elhagyott ezüstbányához vezet. Dogville lakói jó és becsületes emberek, akik szeretik a városukat.

A településen az a ház a legszebb, amelyben Tom él. Tom apja orvos volt, mára már visszavonult, és szerény nyugdíjából éldegél. Tom írónak készült, de elhalasztotta a pályakezdést annak érdekében, hogy részt vegyen azokon a városi rendezvényeken, amelyeket az erkölcsi megújulás érdekében hívtak össze.

Egy este, amikor Tom az Elm utcán át indul haza – egy, a keleti partról érkezett szentimentális illető nevezte el így a főutcát, holott egy szilfa sem található Dogville-ben – puskalövéseket hall a völgyből. Tom leül egy padra, hogy elgondolkodjon a történeteken, amikor Moses, a kutyája ugatni kezd, és az ugatás úgy hangzik, mintha fel akarná hívni valakire a figyelmet. Ez a valaki Grace, aki nem térképről választotta a helyet, hogy látogatást tegyen itt, Tom mégis rögtön úgy érzi, hogy a nő ide tartozik. Egy teherautónyi fegyveres üldözi a szépséges menekülőt, Tom elbújtatja Grace-t, és azt mondja a gengsztereknek, hogy nem tapasztalt semmi rendkívülit.

A másnapi városi találkozón beszámol a meglepett Dogville-ieknek az előző este történtekről, majd lemegy a bányába, ahová elbújtatta Grace-t, és kihozza a napfényre. A városiak úgy döntenek, hogy a nő két hétig maradhat Dogville-ben.

A lakók bizalmának megnyerése érdekében Tom azt tanácsolja, hogy állítsák munkába Grace-t. Bár elsőre mindenki tiltakozik, hogy nincs szükségük segítségre, Tom biztos benne, hogy hamarosan igényt tartanak Grace szolgálataira. A nő Jack McKayjel folytatott beszélgetése rávilágít Dogville jó embereinek jellemére, mivel a férfi tömören és velősen mond nemet neki. Tom bátorítására végül Ma Ginger habozva beleegyezik, hogy Grace gondozza az üzlete mögött lévő vadegresbokrokat. A nő elvállalja a munkát, és lassan, de biztosan Dogville minden lakója talál számára valami tennivalót.


Két héttel azután, hogy a szépséges szökevény megérkezett a városba, a missziósházban újabb gyűlést tartanak. Grace-t kiküldik, hogy várja meg a nép döntését, amely úgy szól, hogy maradhat.

A tavasz és a nyár boldog időt jelent Grace számára. A városiak egyetértenek abban, hogy mindenki lehetőségei szerint fizessen valamit a nő munkájáért. Az összeg nem jelentős, de Grace annyit meg tud spórolni belőle, hogy megvehesse belőle az üzlet kirakatában régen porosodó hét porcelánfigura egyikét.

A július 4-i ünnepen Grace és Tom szégyenlősen bevallja, hogy beleszerettek egymásba.

Egy nap, amikor Grace éppen Chucknak segédkezik a gyümölcsösben, rendőrök érkeznek Dogville-be, és kifüggesztenek egy körözvényt, amelyen Grace képe látható. Az, hogy a gengszterek minden megtesznek azért, hogy megöljék a nőt, nem meglepetés. De Dogville most kimutatja a foga fehérjét.
Grace-nek váratlanul naphosszat dolgoznia kell. Ma Ginger megnyeseti vele az egresbokrokat, Jack McKay ottfelejti a kezét a csípőjén, Chuck pedig visszaél a helyzetével a gyümölcsösben. Chuck és Vera fia, Jason, aki megérdemelt egy verést szegény Grace-től, miután kiállta a büntetést, azonnal beárulja őt. De Grace végre félre tudott tenni annyi pénzt, hogy megveheti Ma Ginger üzletének kirakatából az utolsó porcelánfigurát is.

Vera, Liz és Martha meglátogatja Grace-t, hogy előadják vele kapcsolatos panaszaikat. Miközben Liz és Martha lefogja, Vera egyenként a földhöz vágja Grace szeretett, nehezen megszerzett porcelánfiguráit.

Tom ráveszi Grace-t, hogy egy teherautósofőr segítségével meneküljön el Dogville-ből. Ben azonban ahelyett, hogy levinné a nőt a hegyről, visszatér a városba a ponyva alatt rejtőző Grace-szel, akinek szökési terve így napvilágra kerül, és Tom sem védi meg, amikor kiderül, hogy eltűnt az idősebb Tom Edison megtakarított pénze. Dogville jó emberei úgy döntenek: megakadályozzák, hogy a nő elszökjön, ezért ráteszik Moses nyakörvét, amelyhez egy rozsdás, öreg lendkereket erősítenek, Grace-nek ezt kell maga után húznia egy nehéz láncon.

Tom keserűen megtartóztatja önmagát, de az ő kivételével Dogville férfilakossága éjszakánként meglátogatja Grace-t és megerőszakolja. Tom mindent lát, és nagyon szenved.

Egy következő városi találkozón Grace minden felesleges túlzás nélkül elmondja a történetét, de a városiak nem vevők a sztorira. Tom attól tart, hogy ha továbbra is védeni próbálja a nőt, elveszti a lakosok jóindulatát, ezért drasztikus megoldáshoz folyamodik, kihúzza fiókot, amelyet Grace megérkezése óta nem tett meg, kiveszi a gengszterek névjegyét, és telefonál.

És ezután Dogville csak vár. Még a szél is elült. Attól a pillanattól kezdve, hogy meghallják a motorzajt az erdő széléről, az események felgyorsulnak. Tom küldöttséget szervez, hogy méltó módon fogadják az érkezőket.

És Grace, bár nem az exkluzív autók szakértője, azonnal felismeri a Cadillac motorjának hangját, amint az befordul a sarkon és elindul a városháza felé...


Lars von Trier a Dogville-ről

„Két dolog inspirált a Dogville elkészítésére. Először is, amikor Cannes-ba mentem a Táncos a sötétbennel, néhány amerikai újságíró kritizált azért, mert az Egyesült Államokról forgatok filmet, pedig még sosem jártam az Államokban. Ez provokált engem, mert legjobb tudomásom szerint amikor a Casablancát forgatták, az alkotók sosem utaztak el Casablancába. Úgy gondoltam, ez nem volt fair, ezért akkor és ott elhatároztam, hogy csinálok még egy Amerikában játszódó filmet. Ez volt az egyik dolog.”

„Aztán meghallgattam Kocsma Jenny dalát Bertolt Brecht és Kurt Weill Koldusoperájából. Csodálatos volt, és van benne egy bosszú téma, amely nagyon tetszett nekem.”

„A filmnek egy izolált helyen kellett játszódnia, mivel Kocsma Jenny története egy elszigetelt városban játszódik. Úgy döntöttem, hogy Dogville-t a Sziklás hegységbe helyezem, mivel ha az ember sosem járt ott, fantasztikusan hangzik a neve, hiszen melyik hegy nem sziklás? Vagy ez azt jelenti, hogy ez a hegység különösen sziklás? A név pont úgy hangzik, mintha tündérmeséből lépett volna elő. Aztán azt is elhatároztam, hogy a gazdasági válság idejére teszem a történetet, mivel szerintem az biztosíthatná a megfelelő atmoszférát.”

„Az amerikai kormányzat által a válság idején készített régi fekete-fehér fényképek különösen inspirálóak voltak, de sosem fordult meg a fejemben, hogy fekete-fehér filmet készítsek. Az más dolog, ha szűrőt teszek a kamera elé, ez egyfajta stilizálás. Ha olyan filmet forgatok, amelyben egyfelől „különösnek” tűnnek a dolgok – például ha a házakat csak a padlóra rajzolt vonalak jelzik –, akkor minden másnak „normálisnak” kell lennie. Ha túl sok réteget halmozunk rá, az eltávolítja a közönséget filmtől. Nagyon fontos, hogy egyszerre ne csináljunk több dolgot, mivel az elriasztja a nézőket. Egy kissé úgy forgatok, mintha kísérleteznék egy laboratóriumban. Ha az ember kísérletezik, nagyon fontos, hogy egyszerre csak egy tényezőt változtasson meg.”

„Valaki azt mondta, hogy a filmem az amerikaiakat A mi kis városunkra fogja emlékeztetni, és miközben forgattam, a kezembe nyomták a Wilder-darab egy példányát. Szerintem nincs hasonlóság a két történet között. Nem állítom persze, hogy semmi sem inspirált, például néhány színdarab tévéváltozata, amelyeket a hetvenes években láttam, és különösen a Royal Shakespeare Company Nicholas Nickleby előadása, amely különösen stilizált volt, és bevonták a közönséget is. Ez nagyon jellemző volt a hetvenes évekre, de ha ma megnézzük, még mindig működik. Általánosságban az a tény is inspirált, hogy hiányolom a színházat a televízióból. A színházi közvetítések nagyon népszerűek voltak fiatal koromban. Nem vagyok nagy színházrajongó, de tévében vagy filmen szívesen nézek színdarabokat.”

„Bizonyos fokig inspirált Bertolt Brecht nagyon egyszerű, szinte lecsupaszított színháza. Az én elméletem szerint nagyon gyorsan el lehet felejteni, hogy nincsenek igazi házak vagy ilyesmi. Ez lehetővé teszi, hogy kitaláljunk egy várost, de ami még fontosabb, hogy az emberekre fókuszáljunk. És mivel nincsenek házak, azon nem is zavarnak, és egy idő után a közönségnek sem hiányzanak.”

„Mit felelhetnék azoknak, akik szerint ez nem is film? Azt mondom, igazuk van. De azt sem állíthatom, hogy „antifilmről” lenne szó. A pályafutásom kezdetén nagyon „filmszerű” filmeket készítettem. Ma az a probléma, hogy ez nagyon könnyű – csak venni kell egy számítógépet, és máris filmes lehetsz, csak meg kell nyomni egy gombot, és rögtön hadseregek masíroznak a hegyek ormán, és lehetnek tankjaid is. Szerintem helyes, ha valaki filmszerű mozit akar csinálni, például amikor Kubrick két hónapot várt arra, hogy a hegyek mögötti fény olyan legyen, amely megfelelő háttérül szolgál a felénk lovagló Barry Lyndonnak. Szerintem ez nagyszerű volt. De ha csak két másodpercet kell várni arra, hogy egy kölyök komputerrel odavarázsolja a hátteret... Ez másfajta művészet, ami viszont nem nagyon érdekel, ugyanis nem a seregeket látom a hegyormon, hanem egy ifjoncot a számítógép előtt, amint azt mondja: Legyen egy kicsit látványosabb, tegyünk bele egy kis árnyékot, halványítsuk egy kicsit a színeket. Ezt nagyon jól meg lehet csinálni, de engem nem mozgat meg. Úgy érzem, bizonyos fokú manipulációról van szó, és nem szeretem, ha engem manipulálnak.”

„Talán azért, mert már idősebb vagyok. Fiatal koromban lehet, hogy úgy véltem volna, fantasztikus ez az egész komputer által teremtett világ. Most már makacsabb vagyok, ezért tértem vissza a régi erényekhez és értékekhez. Ha az ember elég makacs, akkor mindenben megláthatja a maga esztétikáját. De megvan a határa annak, mennyire lehet látványos egy film. Ha túlságosan az, akkor lemondok róla. Számomra ez nagyjából olyan, mintha egy bűvészt néznék. Amikor érmékkel bűvészkedik, az teljesen lenyűgöz. De amikor elmozdítja az Eiffel-tornyot, akkor csak annyit mondok: na, és akkor mi van?”

„A Dogville Amerikában játszódik, de az én nézőpontom szerinti Amerikában. Bizonyos értelemben nem korlátoztam magam az országra, nem végeztem kutatásokat, mivel ez nem tudományos vagy történelmi film. Ez egy érzelmekről szóló mozik. Igen, az Egyesült Államokban játszódik, de a történet egy kisvárosról szól, amely bárhol a világon lehet.”

„Dánul írtam a forgatókönyvet, és megkértem az angol fordítót, hogy próbálja meg valamiképpen megtartani a dán szöveg jellemzőit. Egy olyan kafkai dolog, szeretem megőrizni a kívülálló szempontjait. Például nagyon érdekelne egy olyan, Dániáról szóló mozi, amelyet olyasvalaki készítene, aki még sosem járt Dániában. Mondjuk egy japán vagy egy amerikai. Az illető egyfajta tükör lehetne abban az értelemben, hogy számára mit jelképez Dánia anélkül, hogy tulajdonképpen megfordult volna ott. Az én „amerikai” filmjeimben visszatükrözöm a hozzám érkezett információikat és az azokkal kapcsolatos érzéseimet. Természetesen ezek nem pontosak, hiszen sosem jártam ott – bár meg kell mondanom, jobban vagyok informálva az Egyesült Államokról, mint azok, akik a Casablancát forgatták, és szintén nem jártak Casablancában.”

„Azt is hozzá kell tennem, hogy a dán televízió megszámlálhatatlan amerikai programot sugároz, a hírekben is sokszor szerepel, hiszen az Egyesült Államok világhatalom. De sok kritikával is illetik. Fiatal koromban sok tüntetésen vettem részt a Világbank és a vietnami háború ellen, és köveket dobáltunk a követségekre. Pontosabban egy követségre... De többé már nem dobálok köveket. Inkább kötekedek velük.”

„Amikor kicsi voltam, megtanultam, hogy ha erős vagy, egyúttal igazságosnak és jónak is kell lenned, és Amerikára ez egyáltalán nem jellemző. Sok amerikait ismerek, és kedvelem is őket, de az országgal kapcsolatos érzéseimen nem tudok változtatni.
Az elképzelés Grace a városlakókkal való viselkedése mögött az volt, hogy ha ajándékul kínálod magad másoknak, az veszélyes lehet. Ha hatalmat kapnak egy egyén fölött, az korrumpálja őket. Ha kiadod magad, az sosem működik, tehát meg kell szabni bizonyos határokat. Szerintem Dogville lakosai rendes emberek voltak egészen Grace érkezéséig, és biztos vagyok benne, hogy Amerika is csodálatos gyönyörű ország lehetne, ha csak golfozó milliomosok élnének ott. Szépséges, békés társadalom lehetne, de ahogy értesültem róla, ez nem így van, mivel sajnos sok vesztes is lakik az Egyesült Államokban.”

„Az általam kitalált Dogville-i lakosokat olyan dánokról mintáztam, akiket ismerek, csak új szituációba helyeztem őket. Meg is tudom védeni őket, kivéve Tomot és Grace-t. Vajon ez azt jelenti, hogy Tomban magamat látom? Igen, bizonyos értelemben Tom figurája önarckép, nem túl előnyös és nem túl hízelgő, de szerintem közel áll az igazsághoz. Például nagyon komolyan próbálkozik, ám sosem kapja meg a lányt... És ő az egyetlen, aki nem kapja meg... Grace pedig semmilyen értelemben nem hősnő. Emberi lény a legjobb szándékokkal, de mégis csak ember. Nagyon érdekes nőkkel dolgozni, mivel kiválóan életre keltik az általam megírt karaktert. Tudom, sokan azt hiszik rólam, hogy nem szeretem a nőket, de ez nyilvánvalóan nem igaz – a férfiak azok, akikkel problémáim vannak. Ez ugyanolyan, mintha az ember szarvas lenne. Az öreg bak az ágas-bogas agancsával maga köré gyűjti a sutákat, és komoly erőfeszítéseket tesz, hogy távol tartsa a fiatalokat. Azok mind megpróbálnak felé vizelni, csak egy kicsit, hogy odategyék a névjegyüket. Bizonyos okokból a saját kis környezetemben mindenkinek szabad ugyanezt tenni velem. Ez persze rendben van, csak fárasztó... Mindig körül kell nézem, és megkérdezem, hogy ki volt az, mire egy másik ifjonc a hátamra fröcsköl. Ez a problémám a férfiakkal. A nők nem csinálnak ilyet. És visszatérve a férfiakra, ha kezelni tudod a folyamatos fröcskölődést, akkor csodálatos kapcsolatba kerülhetsz más férfiakkal.”

„Nicole (Kidman) azt mondta, hogy szeretne velem dolgozni, így Grace szerepét rá írtam, pontosabban arra a képre, amely bennem élt róla. Úgy vélem, ő nagyon, nagyon jó színésznő. És persze érdekes egy hollywoodi filmsztárt ilyen filmben szerepeltetni. Így más nézőkre is számíthatunk, nemcsak azokra, akik többnyire megnézik a filmjeimet, már ha nem riasztja el őket az a tény, hogy csupán fekete padlót láthatnak színészekkel rajta...”
„Akkor tudok a legjobban dolgozni a színészekkel, ha bíznak bennem, és némelykor nagyon nehéz megszerezni a bizalmukat. Nem vagyok biztos benne, miért is van erre szükségem. Talán mert nem bízom magamban? Nicole rögtön megajándékozott a bizalmával, ami nagyszerű volt. Paul Bettany is ezt tette, de mivel ő férfi, egy kicsit nehezebben jutottunk el odáig... Ő is nagyon jó színész. Úgy vélem, nagy kísértést jelent megint azokkal dolgozni, akiket már ismerek, de jó megismerkedni újakkal is. Mindig szerettem volna Ben Gazzarával forgatni. Hős volt számomra a The Killing of a Chinese Bookie című filmjében, és más mozijaiban is. Lauren Bacallt a szereposztásért felelős rendező javasolta, és nem csak azért, mert ő Lauren Bacall, hanem a színészi képességei miatt. James Caan is csodálatos színész, és úgy vélem, A keresztapa óta valahogy hozzá kapcsolódott ez a gengszterdolog, de nem ez számított, hanem a tehetsége.”

„A Dogville mindenek felett film, és én meg vagyok elégedve a formával, a tartalommal és a színészi alakításokkal egyaránt. Tudom, nem egy hip-hop mozi, de nagyon büszke vagyok arra, hogy lélekben nem vagyok annyira öreg, mint amilyennek érzem magam.”


A rendező

Lars von Trier 1956. október 30-án, Koppenhágában született. A dán filmfőiskolán végzett, és mivel arisztokratikus allűrjei miatt évfolyamtársai von Tiernek nevezték, úgy döntött, megtartja nevében a nemességre utaló három betűt. 1983-ban végzett, diplomafilmje az Images of a Relief volt, amellyel a következő évben megnyerte a müncheni filmfesztiválon a legjobb rövidfilmnek járó díjat. Első nagyjátékfilmjével, a Fobrydelsens Element (A bűn elemei) című pszichothrillerrel technikai nagydíjat nyert a cannes-i filmfesztiválon. További filmjei között van az Epidemic, az Európa és a Hullámtörés (Breaking the Waves). Négyrészes tévésorozata, a Riget, amely egyfajta dán válasz volt David Lynch Twin Peaksére, hihetetlen sikert aratott. A rendező 1992-ben roppant ambiciózus vállalkozásba kezdett. A Dimension című produkcióból évente három percet forgatott le, s tervei szerint 2024-ben készül el az utolsó jelenet. Dancer in the Dark (Tánc a sötétben) című filmjével 2000-ben elnyerte a Cannes-i Filmfesztivál Arany Pálma-díját. A Dogville is versenyfilm volt, de a zsűrinek nem nyerte el a tetszését.

– Most vált biztossá, hogy jó munkát végeztem. Csak éppen a zsűri nem tudta értékelni provokativitásunkat – jelentette ki Trier.

(A film azonban nem maradt kitüntetés nélkül, ugyanis egyetlen díjat mégis hazavihetett a rendező. Igaz, az nem neki, hanem a filmben rövid időre feltűnő kutyának, és a végig látható, krétával rajzolt körvonalának szólt. A három éve alapított, nem hivatalos Palme Dog díjat a legjobb kutyaalakításokért ítélik oda. Az öt angol és amerikai filmkritikusból álló zsűri szerint a kutya, Moses megjelenésével élvezhetőbbé tette a film egészét. )


A szereplők


Nicole Kidman

1967. június 20-án született Hawaiin. Korán eljegyezte magát a színészettel: már az óvodában rendszeresen játszott kisebb színdarabokban. Egyik első nagy sikerét négyévesen aratta, amikor egy karácsonyi betlehemes játékban egy birkát alakított nagy átéléssel. A színjátszás akkor vált számára valóságos szenvedéllyé, amikor serdülő korában azon kapta magát, hogy 180 centijével, lángoló vörös hajával és soha le nem sülő, tejfehér bőrével kirí az ausztrál tengerparton sétáló szőke, napbarnított lányok közül. A színpad jelentette számára a menedéket, és ennek köszönhette, hogy 16 évesen már országos ismertségre tett szert egy tévésorozat főszerepében. Első nemzetközi sikerét a Halálos nyugalommal aratta. Ekkor figyelt fel rá Tom Cruise, aki kikötötte, hogy csak Kidmannel hajlandó játszani következő filmjében, a Mint a villámban. A közös szereplésből házasság lett, és a pár újabb közös produkcióval ünnepelte meg a frigyet, ez volt a Túl az Óperencián. Nicole azonban ekkor már sztár volt, s ezt nem férje hírnevének köszönhette. Szerepelt a Bangkok–Hilton című minisorozatban, amelyben egy kábítószer-csempészetbe keveredett lányt játszott, a Flirtingben komisz végzőst alakított, partnere Thandie Newton volt, aki később Tom Cruise oldalán szerepelt a Mission: Impossible 2-ben. Aztán a Billy Bathgate következett Dustin Hoffmannal, Ron Howard Túl az Óperencián című filmjében Shannon Christie-t formálta meg, a kivándorló ír fiatalember múzsáját és szerelmét, a férfit Cruise keltette életre. De Kidman egyedül is boldogult, a Bűvöletben Tracy Kennsingerként fantasztikusan kegyetlen volt Bill Pullmannal, a Majd’ megdöglik érteben pedig Matt Dillon szenvedett miatta...

És egyre kapta a szerepajánlatokat. Az Életemben Michael Keaton várandós feleségét játszotta, a Mindörökké Batmanben dr. Chase Meridian alakjában a Val Kilmer alakította Bruce Wayne-t bűvölte el – a szóbeszéd szerint Rene Russót ütötte ki a nyeregből, aki idősnek bizonyult Kilmer számára. Az Egy hölgy arcképe másfajta feladatot jelentett Nicole számára, Henry James filmre vitt regényében Barbara Hershey és John Malkovich volt a partnere. A forgatással párhuzamosan Nicole megint az iskolapadba ült a New York-i Actor’s Studióban, mert úgy érezte, még tanulnia kell. A hat hónapos forgatás és a tanulás nagyon kimerítette a színésznőt, mégis belevágott a következő feladatba. A Peacemakerben George Clooney oldalán atomfegyver szakértőt játszott, aki segít a csempészett rakéták felderítésében. Aztán vidámabb feladatot kapott, az Átkozott boszorkákban Sandra Bullock mellett komédiázott, és igencsak összebarátkozott egyik „partnerével”, egy szép fekete cicával.

Férje rábeszélésére elvállalta Stanley Kubrick Tágra zárt szemek című filmjének másik főszerepét – az egyik természetesen Tom Cruise volt. A forgatás azonban váratlan nehézségeket támasztott, állítólag Cruise-nak szexterapeuta segítségét is igénybe kellett vennie, mivel annyira megviselték a film erőszakos jelenetei.
Kidman a színpadon kapcsolódott ki, a Broadwayn és Londonban lépett fel a Sam Mendes rendezte Blue Room főszerepében, s egy jelenetben ruhátlanul is feltűnt. Nicole azt hitte, hogy házasságuk szilárd alapokon áll, de ebben csalódnia kellett, s a pár 2001 februárjában szétvált. Kidman a munkába temetkezett, az Alejandro Amenabar rendezte Más világ című thriller főszerepét alakította, a producer Tom Cruise volt. Az év legjobb horrorjának elkönyvelt film meglepő sikert aratott, s az még meglepőbb volt, hogy Nicole alakítását nem jelölték Oscar-díjra.
De ez nem váratott sokáig magára. Baz Luhrmann rendező és stábja új filmen törte a fejét, s amikor megnézték a Blue Roomot, rögtön tudták, hogy megtalálták Satine-t, a Moulin Rouge főszereplőjét. A rendező olyan korán szerződtette Kidmant, hogy a színésznő már a szerep írása idején hozzá tudta tenni a maga elképzeléseit a forgatókönyvhöz. A bemutató zajos sikert aratott, Nicole pedig Golden Globe-díjat kapott és egy Oscar-jelölést. Nicole hamarosan új feladatot kapott: a Butterworth testvérek On-lány című filmjében az orosz Nadját alakította. Az orosz lány után Nicole számára Virginia Woolf életre keltése következett Az órák című filmben. Ez a mű és benne alakítása már Oscart ért.
A Dogville-t követően már két újabb produkcióban dolgozott (The Human Stain, Cold Mountain).

Paul Bettany

1971. május 27-én született Londonban. Szülei színészek, ő is erre a pályára készült.
A londoni Drama Centerben tanult, majd a Royal Shakespeare Company tagja volt, mielőtt megkapta első filmszerepét a Bentben. Ezt olyan filmek követték, mint a Land Girls, After the Rain, David Copperfield, Suicide Club, majd a Gengszerek gengsztere, amelyért megkapta a Brit Független film-díjat és a londoni kritikusok díját a legígéretesebb fiatal színész kategóriában. Eddigi legnagyobb sikerét a Lovagregényben aratta, amelyben Geoffrey Chaucert keltette életre. Nemrég fejezte be a The Reckoning forgatását, amely után a Heart of Me következett, majd a Dogville-ben kapott szerepet..

Stellan Skarsgard

1951. jún. 13-án született Göteborgban. Már tizenévesen sztár lett a Bombi Bitt och jag című minisorozatban. A főiskola elvégzése után a stockholmi Királyi Dráma Színházban kezdte pályáját, ahol 16 évig dolgozott olyan neves rendezők mellett, mint Ingmar Bergman és Alf Sjoberg. Filmes karrierje 1982-ben kezdődött, amikor a The Simpleminded Murder című mozijáért elnyerte a Berlini Filmfesztivál legjobb színésznek járó díját, az Ezüst Medvét. Svédországban több mint harminc filmben játszott, ezek közül talán Az ökör (Oxen) a legismertebb, amelyet legjobb külföldi film Oscar-díjára is jelöltek. További filmjei: Ronin, Szelek szárnyán (Wind), Good Will Hunting, Hullámtörés (Breaking the Waves), Amistad, A lét elviselhetetlen könnyűsége (The Unbearable Lightness of Being), Álmatlanság (Insomnia). Eredetileg szerepelt a Vadászat a Vörös Októberre című kalandfilmben is, de kivágták a jeleneteit...

Lauren Bacall

Betty Joan Perske néven 1924. szeptember 16-án született New York Bronx negyedében. Pályáját modellként kezdte, miközben az American Academy of Dramatic Arts hallgatója volt. 19 éves volt, amikor felfedezték, s első filmjében, az Egyszer fenn, egyszer lenn című produkcióban már olyan neves partnere volt, mint Humphrey Bogart. A stáblistán már édesanyja nevén, Bacallként szerepelt. A Bogarttal egy évvel később kötött házassága révén a sajtó a 40-es évek álompárjaként kezdte emlegetni őket. A házaspár az elkövetkező években több sikeres filmben (többek között a Hosszú álom, a Dark Passage és a Key Largo kapcsán) játszott együtt, s bár a kritikusok véleménye szerint Bacall népszerűségének egyedüli titka maga „Bogie” volt, a Marilyn Monroe és Betty Gable mellett jegyzett 1953-as How To Marry A Millionaire az ellenkezőjéről győzhette meg a fanyalgókat. Bogart 1957-ben bekövetkezett halála után azonban Bacall karrierje leszállóágba került. A Gregory Peckkel forgatott The Gift of Love kiábrándítólag hatott, s ez arra ösztökélte a férje elvesztése miatt lelkileg megrendült színésznőt, hogy visszatérjen New Yorkba, és pályáját a Broadwayn folytassa. 1964-ben tért vissza a filmvászonra, s mind a Tony Curtis és Henry Fonda főszereplésével készült Sex And The Single Girllel, mind a Paul Newman ragyogó alakítása kapcsán emlékezetes Harperrel számottevő sikereket ért el. Az elkövetkező évtizedekben színpadi sikerei, mint az Applause 1970-es Broadway-előadása, után rendre visszatért Hollywoodba: 1974-ben a Gyilkosság az Orient Expresszen, két évvel később a John Wayne utolsó színrelépéseként jegyzett The Shootist, 1981-ben pedig a The Fan kapcsán. A 90-es években pedig Gregory Peck partnereként a The Portrait, valamint – Barbra Streisand mellett – a Tükröm, tükröm Oscar-jelölt alakításával jelentkezett ismét.

mellesleg.hu

hi!

láttam ezt a filmet, nem egy egyszerű mulatság, az biztos, de 1szer megéri..

Ez az a film ami "színpadon" játszódik ?